Néhány alábbi szöveghez szövegértési feladatok is tartoznak, korosztályokra lebontva!

 

 

 

Varázséjszaka

 

Nagymama szekrényében állt egy porcelán pásztorlányka. Karján bárányt tartott. Mind a ketten nagyon aranyosak voltak. A báránynak piros selyemszalag volt a nyakába kötve, s bizalommal nézett fel a pásztorlánykára.

Valahányszor látogatóban voltunk nagymamánál, mindig megálltam a szekrénye előtt. Néztem a kis pásztorlányt, és azon tűnődtem: milyen különös idők lehettek, amikor a pásztorlányok fehérre púderezett loknikkal, abroncsos szoknyában őrizték a bárányokat, azok pedig selyemszalagot viseltek a nyakukban.

Nagymama csak csóválta a fejét, ha rám nézett.

-         Várj csak! – mondta, és egy kicsit elmosolyodott. – Várd csak meg, amíg megjönnek a varázséjszakák. Akkor talán mesélnek majd neked.

-          Varázséjszakák? – csodálkoztam. – Mik azok?

-          Butaság az egész! – mordult fel édesapám, és megfenyegette az ujjával a nagymamát. – Ne ültess bogarat a gyerek fülébe!

Nagyanyám tovább mosolygott, de nem szólt. Én azonban ettől fogva még elragadóbbnak találtam a kis porcelán pásztorlányt, mint azelőtt.

Amikor kifutottam a szobából, mintha rám kacsintott volna az egyik szemével. Visszanéztem, de akkor már nem kacsintott. Úgy látszik, tévedtem.

Ebben az évben különösen hosszúnak tűnt az adventi időszak.

A szenteste előtti utolsó éjszakáján telihold ragyogott az égen. Sápadt fénye keresztülhatolt nagymama selyemfüggönyein, és nem hagyott aludni. Nyugtalanul forgolódtam egyik oldalamról a másikra, ezerig számoltam, egész lassan lélegeztem, hiába, mégsem bírtam elaludni. A fény mind erősebben tört át a függönyökön, még lehunyt szemhéjamon is.

Váratlanul jól kivehető halk nevetést hallottam. Hegyezni kezdtem a fülemet. Sugdolódzás, kuncogás és ismét sugdolódzás hallatszott valahonnan. Villámgyorsan kinyitottam a szememet. Ott állt a holdfényben nagymama asztalán az én kis pásztorlányom, karján a bárány, és a mellette álló elegáns ifjúnak azt mondta:

-         Végre, kedves Louis-m! Végre felébredt! Már azt hittem, hogy elfelejtettem időközben a titkot, hogyan kell egy holdsugárköteggel valakit éberré csiklandozni! - nevetett pirosra festett szájacskájával, és a bárányt simogatta.

-         De kedvesem! – szólt a csinos fiatalember -, bár csaknem kétszáz esztendős vagyok, ez alig vehető észre rajtam, nem igaz?

A pásztorlány halkan nevetett.

-         A fő – mondta -, hogy felébredt. Minden más lényegtelen.

A fiatalember mélyen meghajolt, és közben olyan furcsán kaparászott a hátranyújtott lábával, mint a nagymama macskája. Ezt nagyon mókásnak találtam. A takarót a szájam elé húztam. Néha borzasztóan kell nevetnem, valósággal megőrjít a nevethetnék. És semmit se tudok tenni ellene.

A fiatalember azonnal rám nézett. Az egyik szemöldökét felhúzta, és előkelően csücsörített, miközben a tekintetét a sarokba, a nagymama karosszéke melletti barna állóórára fordította. De nem szólt semmit.

-         Cathèrine – mondta aztán, és ingén elsimította a selyemcsipkét. – Sietnünk kell, ha még időben a királyok napfordulói bálján akarunk lenni.

-         Valóban – kiáltott föl -, késő van. De el akarom vinni magunkkal ezt a gyermeket is. Annyi esztendő elfeledettség és porosodás után hízeleg nekem, sőt boldoggá tesz a kicsi csodálata. Ma van a téli napforduló, csak ma jöhet velünk. Szúrjon egy holdsugarat a hajába, kedves barátom, hogy ő is elkísérhessen bennünket.

Sóhajtva emelte fel karját a fiatalember. Ujjaival vigyázva letört egy holdsugarat és rálehelt. A sugár azonnal díszes ezüst hajtűvé változott, fényes holdsarlóval a végén. Magától értetődően tűzte bele a sörényembe, és én máris ott álltam a pásztorlány és az ő Lous-ja mellett nagymama asztalán. Éppolyan apró voltam, mint ők ketten, és ami a legcsodálatosabb, pontosan olyan ruha volt rajtam, mint őrajtuk. Ott álltam és bámultam, tapogattam magamat. És ha nem láttam volna meg tükörképemet a szekrény üvegében, el sem hittem volna, hogy én vagyok az. Mindenütt szalagok és csipkék, és jó néhány szoknya egymás tetején. Ezüstből varrt magas sarkú cipő, hímzett selyemből kézitáska. És a frizurám! Hol volt már az én spagettihajam? Magasra tűzött, fehérre púderezett loknikat viseltem, és elöl, a halántékomon ott fénylett a holdsugár.

Megfordultam a tükör előtt, és szinte föl sem tudtam fogni a dolgot. Fél füllel hallottam csak, amint a pásztorlány a nagymama virágos ablakába tette báránykáját, és addig simogatta, amíg az abba nem hagyta a bégetést.

-          Jöjjön, kedves Cathèrine – szólt ekkor a fiatalember. – Legfőbb ideje mennünk.

Váratlanul ott termett egy hintó. Louis gálánsan átölelte a pásztorlány derekát, beemelte, és odaült mellé. Cathèrine-nek némi fáradtságába került, hogy engem is berángasson. A kocsis már meg is suhintotta ostorát, s vágtatni kezdtek a lovak. A kocsis nagymama diótörőjére hasonlított. A hintó sárga és fekete volt, bársonyülésekkel és függönybojtokkal. Fogadni mertem volna, hogy ez az utazóhintó, amely a szófa fölötti olajképen látható! De annyi időm sem volt, hogy visszanézzek arra a falra. Emellett Cathèrine szünet nélkül suttogta a fülembe, hogy a bálban ne viselkedjem majd kétbalkezesen, ahogy szoktam, ne beszéljek olyan hangosan, és ami még fontosabb: a fejemet a világért se vakarjam meg, mert akkor nagy szerencsétlenség történik velem.

Louis úgy nézett rám egész idő alatt, hogy könnyű volt megértenem mennyivel szívesebben volna kettesben a pásztorlánnyal, mint velem együtt hármasban.

Amikor lassított egy kicsit a hintó, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Cathèrine-t, honnan került elő Louis ilyen hirtelen.

-         Óh, kicsikém – mondta ő, és szeméhez tartotta a zsebkendőjét, noha nem kellett sírnia. – Máskor egy dobozban fekszik, annak a szekrénynek a legalsó fiókjában, amelyben én is tengődöm. Az a szerencsétlenség érte, hogy leesett, és eltört a bal lába. Nagymama összeragasztotta, mégsem találta már elég szépnek, hát betette inkább a fiókba.

-         Én majd megkérem, hogy hozassuk rendbe Louis-t – ajánlkoztam. – Biztos megteszi-

-         Milyen jóságos maga Dorka kisasszony! – hálálkodott Louis, s megcsókolta a kezem. – A baleset óta sajnos sántítok. Ez elég szomorú dolog. De a selyempapírban való örökös fekvés miatt is kezd tönkremenni az öltözékem. Az udvarban lassanként szegény rokonnak néznek. Micsoda szenvedés ez, mekkora blamázs!

-         Talán restauráltathatjuk önt – mondtam én. – Kiürítem a malacperselyemet, és száz forintot még nagypapától is kapnom kell, amiért segítettem neki a nyáron leszedni az epret.

Louis olyan hálásan nézett rám, hogy egész zavarba jöttem. De akkor szerencsére megállt a kocsink, és egész mással kellett foglalkoznunk.

Egy csupa aranyzsinórral és aranygombbal díszített, egyenruhás szolga felrántotta ugyanis a kocsi ajtaját, és azt dünnyögte-motyogta elképesztően nagy fejete bajusza alól:

-          Lépjenek ki, hölgyeim és uram!

Louis szállt ki elsőnek. Selyemkabátja és nadrágja valóban kopott volt már hátul. Észrevehetően sántított. Harisnyái ellenben makulátlanul, már-már kínosan fehérek voltak, s pántos cipellője oly ragyogó fekete, hogy kopottsága nem is volt feltűnő. Cathèrine könnyedén kapaszkodott a fiú karjába. Két ujjal felcsippentette a szoknyáját, hogy csak úgy suhogtak a selymek, és úgy pattant ki a kocsiból, mint egy rugó.

Én rögtön ráléptem persze az egyik alsószoknyámra. Hallatszott a hangos reccsenése. Cathèrine-nek vörös lett arca a szégyentől. Hát még az enyém! De aztán odasúgta nekem:

-         Jöjjön csak, kedves gyermekem. Mindjárt föltűzzük a szélét. Nem számít semmit,. Föl a fejjel! Mintha észre sem venné!

A szolga mindent hallott, s oly szemtelenül vigyorgott rám, hogy azt kívántam: bár a meleg takaróm alatt volnék, otthon az ágyamban. Ó, hogy mindig ilyesmik történnek velem! Mindig! Legszívesebben ráöltöttem volna a fickóra a nyelvemet. Még szerencse, hogy Cathèrine megfogta a kezem, és egy sarokba vezetett, ahol feltűzhettük azt az ostoba szoknyaszegélyt.

Aztán bent voltunk végre a kastély első szalonjában. Körben a falakon számtalan tükör ragyogott; bennük az imbolygó gyertyalángok összetalálkoztak egymással. Virágkoszorúk fonták be az aranycirádás ablakpárkányokat. A virágillatnak és a vendégek parfümillatának bódító keveréke töltötte meg a termet. Meg persze a körülöttem fecsegő, nevetgélő, táncoló embersokaság látványától, lármájától is.

Hol találok legalább egy szófát? Egyszerre nagyon fáradtnak éreztem magam. Ha csak egy percre is, de leülhetnék vagy lefekhetnék valahová! Jobbra-balra fordultam. A pásztorlányka és Louis eltűnt valahol. Idegen emberek lökdöstek. Csókokat és bókokat is kaptam. Valaki felkért táncolni, valaki azt mondta, hogy én vagyok a legaranyosabb teremtés a világon, és megkérdezte, hogy hívnak.

Csöngött a fülem, s minden eltűnt a szemem elől. Két kézzel a hajamba markoltam. A holdtűhöz hozzá sem értem, vagy csak egy egész kicsit, mégis félelmesen csörömpölt valami. Lassan látni is kezdtem, mi van körülöttem. Magam sem nagyon értettem, de a nagymama szekrénye előtt ültem a padlón, a pásztorlánynak és az ő Louis-jának a cserepei között. A szekrényajtók tárva-nyitva álltak.

A holdtűt nem találtam. Fantasztikus ruhámat sem. A hintó pedig most is ott volt, fent az olajképen, ahol mindig is szokott. A diótörő is ott állt a helyén, a kandalló tetején. Pontosan úgy, mintha misem történt volna. Ebben a pillanatban belépett a nagymama.

-         Hát te meg mit csináltál? – kiáltott föl és hozzám sietett. – A szép pásztorlányka és a kis gavallér! Ó, gyermekem!

Feltápászkodtam és sírva fakadtam.

-         A hold, nagymama, a hold – ennyit tudtam kinyögni. S ekkor hirtelen eszembe jutott, mi is történt. Igen, csak így történhetett. Hogyhogy erre nem jöttem rá előbb?

-         Mi volt a holddal? – kérdezte nagymama, és a cserepeket Louis dobozába szedegette.

-         A hold – mondtam megint, mert éreztem, hogy ez mindent megmagyaráz. – A hold okozta ezt a varázséjszakát.